Avril Lavigne mai rajongói 1994-ben valószínűleg még talán az általános iskola padjait koptatták, esetleg az óvodában ismerkedtek az élettel. Pedig ha akkoriban nincs a Green Day, akkor ma Avril sem lehetne éppen sikeres (no persze ez a szokásos "mi lett volna, ha..." típusú spekuláció, aminek valójában semmi értelme nincs). Az ő Dookie című albumuk, illetve az ahhoz készült, éjt nappá téve futó videóklipek (sorrendben: Longview, Basket Case, When I Come Around) hozták újra divatba a háromakkordos, egyszerű de hatásos pop-punkot. Pop, mert könnyen megjegyezhető, mi több, akár dúdolható refrénekre építenek, és punk, nem csak a felállás (dob-gitárok-ének), hanem a sebesség és az energia miatt. Ha összehasonlítjuk a hetvenes évekbeli punklemezekkel, akkor rá kell jönnünk, hogy a Green Day voltaképpen nem talált fel semmi nagy dolgot - igaz, soha nem is állítottak ilyesmit. Ha valamiben különböznek a nagy elődöktől, az nem annyira a zenében van, hanem inkább a hozzáállásban. Míg a "régi" punkok dühös, polgárpukkasztó, nem egyszer anarchista beállítottságú lázadók voltak, addig a Green Day tagjai egy kicsit sem vették komolyan magukat. Klipjeikben előszeretettel adták az idiótát, mint akiknek nincsen semmi komoly mondanivalója, csak éppen jól esik neki egy jót tombolni anélkül, hogy abba bárki beleszólna. (Akkoriban nagy viták voltak ebből: a "klasszikus" punkok árulással vádolták az "újakat", mondván, hogy pont azt ölték ki a punkzenéből, ami a lényegét adta - az "újak" pedig nemigen törődtek mindezzel.)

Persze a Green Day nem a semmiből bukkant elő 1994-ben, és nem is a lemezkiadók hozták össze a csapatot (bár igaz, hogy később voltak olyan "együttesek", amit a divathullám meglovagolása érdekében már a futószalagon állítottak össze). Billie Joe Armstrong (gitár, ének) és Mike Dirnt (basszusgitár) gyerekkori barátok tizennégy éves korukban, 1988-ban alapították meg a Sweet Childrent, ami aztán 1989-ben megváltoztatták a nevüket Green Dayre. Néhány tagcsere után került be az együttesbe a végleges dobos, Tré Cool. Az első lemezt, az 1991-ben megjelent 1,039/Smoothed Out Slappy Hour-t még az előző dobossal vették fel, de az első nagy turnékat ezután már vele bonyolították. A kaliforniai punk-színtéren kisebb rajongótábort is összeszedtek, és az 1992-es Kerplunk már ebben az underground körben igazi siker lett. A Nirvana áttörése után a lázadó rockzenében is üzleti lehetőséget látó kiadók a Green Day-t is megkeresték, és ők végül a Reprise kiadóval írtak alá szerződést; náluk jelent meg az 1994-es Dookie, amiről fentebb már írtunk, és ami tízmilliós példányszámban fogyott el világszerte (csak Amerikában több, mint nyolcmilliót adtak el belőle).

Hőseink divatot teremtettek, de nem szállt el az agyuk, vagy hát egy ilyen idióta társaság esetén ezt ebben a formában azért nem állíthatjuk; szóval nem hitték magukat többnek, mint amik voltak, és szépen mentek tovább a saját útjukon. Ahogy a hisztéria lecsengett (ahogy az már csak a hisztériák szokása), az eladott példányszámok is csökkentek - bár azért meg kell jegyezni, hogy egy "mérsékelten sikeres" Green Day-album is elkel mondjuk egymillió példányban... Vagyis a rajongók közül mindazok megmaradtak, akik nem csak egyszeri fellángolásból szerezték be a divatos együttes lemezét, hanem tényleg szerették a minden idiótáságával (nem azok ellenére, hanem pont azok miatt) szerethető együttest.

2001-ben a vicces című International Superhits! cím alatt jelentették meg addigi legnagyobb sikereiket, majd 2002-ben a Shenanigans következett ritkaságokkal, B-oldalas számokkal és egyéb rejtett kincsekkel. "Valódi" új lemezre négy évet kellett várni a 2000-es Warning után: a tavaly ősszel megjelent American Idiot azonban tényleg ambiciózus munka. Konceptlemez (a szeptember 11-e utáni "amerikai hétköznapokat" térképezi fel, nem kevés társadalombírálattal), érett és okos lemez, aminek azonban minden okossága ellenére megmaradt a keménysége, lendülete - mindaz, amiért a Green Day-t szeretjük. (A lemezről lásd kritikánkat: )
Aki volt már punkkoncerten (akár régi, akár "új" punkegyüttesén), az tudja, hogy az ilyesféle zene élőben adja ki az összes erejét. Ezért aztán az elkötelezett Green Day-rajongók népes táborán kívül mindazoknak melegen ajánlott megnéznie a végre hazánkba látogató együttest, akik szeretnének egy igazán erős, ütős koncertet végigugrálni. Az előzenekar pedig nem is lehetne más, mint a Green Day-féle punk legnevesebb magyar képviselője, az Alvin és a Mókusok.


Good
Charlotte

ADepressziósok a Good Charlotte tagjai?


A már lassan tíz éve működő amerikai pop-rock zenekar még mindig rendkívülien fiatal tagokból áll. A dalaikat meghallgatva egy rendkívülien dinamikus és vidám zenekarnak tűnnek, de ha figyelmesen meghallgatjuk a szövegeiket, akkor kiderül, hogy sok kérdésről meglehetősen sötéten gondolkodnak a zenészek.


A legutóbbi, márciusban megjelent The Chronicles Of Life and Death című korongjukon szereplő dalokat is ez az érzés hatja át. Ez nem is véletlen, hiszen egy nemrég készült interjúból kiderül, hogy valóban nem látják túl optimistán a dolgokat a fiatal sztárok. Joel Madden a formáció egyik alapító tagja elmondta, hogy azért meg szerintük is van remény.
Néhány hete a Good Charlotte például a Japánban megrendezett Live 8 rendezvényen lépett fel, amit ők nagy megtiszteltetésnek érezték. „Nagyon sokan mondták, hogy ennek a koncertsorozatnak semmilyen eredménye nincsen, de a véleményem szerint nem szabad így gondolkozni. Bob Geldof-ék egy nagyon kényes és aktuális témára szerették volna felhívni a figyelmet. Lehet hogy közvetlen eredménye nem lesz, de sok emberben talált megmozdult valami a koncertek hatására.” – mondta a zenész.
z amerikai Good Charlotte felettébb érdekes jelenség, s mint ilyen, igen csak figyelemre méltó. Egyike azoknak az amerikai bandáknak, melyek nagy sikerre kalibrált tini-punk zenekarként indultak az elmúlt néhány évben, ugyanakkor - legutóbbi albuma tanúsága szerint - több mint egy egyszerû, egydimenziós, zajos punkzenekar, hiszen dalról-dalra képes különféle árnyalatokat felmutatni és feszes, de izgalmas punkos popzenével izgalomban tartani a hallgatóságot. A zenekar már tulajdonképpen 1996-ban megalakult, de debütáló albuma jó pár "klubozós-koncertezõs" év után 2000-ben jelentette meg cím nélküli debütáló albumát, melyet 2002-ben követett a nagy áttörést elhozó, nemzedéki slágerekkel teli Young and The Hopeless címû nagylemez. Végül - s hogy egyben vissza is kanyarodjuk a szöveg elejére - 2004-ben került a boltokba a Good Charlotte a vártnál sokszínûbb, izgalmas világáról és megkérdõjelezhetetlen tehetségérõl tanúskodó The Chronicles Of Life and Death címû aktuális album.